LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT

BOTRÁNYOS VALÓSÁGOK! A DÖBBENET, A KIJÓZANODÁS ÉS A REMÉNY LAPJA. A JÖVŐ TÖRTÉNELME. A LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT. Negyedévi ténymagazin.

 

Virág András: Miért beteg a béke?

Az elmúlt száz év háborús logikája

 

Amikor a harmincas évek közepén Louis Jouvet Párizsban bemutatta Girodoux „Trójában nem lesz háború” című színművét, a kiváló magyar irodalmár, Gyergyai Albert a Nyugatban aggodalmának adott hangot. Attól tartott, hogy a darab sikere nem „jut majd túl Louis Jouvet színházán, s egy bizonyos párisi, vagy párisias közönség érdekkörén, holott témája, tanulsága, elragadó bátorsága s gyönyörű humanizmusa révén Párison s Franciaországon túl is a legnagyobb, a leglelkesebb közönséget érdemelné”.

Gyergyai a korabeli Európa legműveltebb tudósai közé tartozott, vérbeli irodalmár és a francia kultúra egyik legavatottabb ismerője és tolmácsolója volt. Ám nemcsak kivételes tárgyi ismerete, esztétikai felkészültsége és biztos ízlése, hanem briliáns gondolkodása és rendkívül széles látóköre emelte őt a magyar és az európai szellemi élet első vonalába. Éppen ezért nehezen hihető, hogy a siker szót ezúttal kizárólag színházi értelemben használta, erre utal a szerényen szövegbe illesztett „tanulság” szó, amely az egész problémakör leglényegesebb, legélesebb és legdrámaibb aktualitására utal.

Gyergyai pontosan felismerte és megértette Girodoux színművének velőig hatoló, kíméletlen és fölrázó mondanivalóját: minden felszíni diplomáciai manőverek, konkordátumok és fényes külsőségek közepette rendezett nemzetközi értekezletek ellenére Európát magához kell téríteni hagymázos álmából, az emberek szemét föl kell nyitni, mert soha nem látott veszedelem közeleg: az új világháború, a minden korábbinál nagyobb pusztítás. Nem kellett túlzottan nagy képzelőerő a nézőtéren ahhoz, hogy a közönség fölocsúdjon a kor hazug politikai propagandájának álomvilágából. Miközben a vezető politikusok diadalmasan tértek vissza palotáikba egy-egy nagy várakozással kísért tárgyalásról, Európa alatt már morajlott a föld, és minden látszat ellenére az események irányt vettek a nagy világégés felé.

Girodoux pazar játékot írt, sok korabeli kritikus szerint darabja mintha csak szellemes bevezetője lenne Homérosz trójai háborút megidéző történetének. Hiszen a színpadon majdnem mindenki a békéről beszél, arról, hogy soha többé nem lesz háború, mindenki megbocsát mindenkinek mindent. Ám a nagy öröm kellős közepén, amikor a gyermekét váró Andromaché, a nemes lelkű Hektor felesége csodálatosan tiszta szavakkal tesz hitet a háború ellen a békéért, belehasít a levegőbe Kasszandra, a jósnő figyelmeztetése: „A béke beteg!”. És hiába nem hisz neki senki, hiába dolgozik mindenki a megegyezésen, az ellentétek elsimításán, a darab legvégén egy nyomorult hazugság mindent ellentétébe fordít, megnyílnak a véres csaták kapui, kitör a trójai háború.

Régi mondás, régi igazság az, hogy ha az emberiség nem tanul a múltjából, arra van ítélve, hogy újra átélje azt. Ma a világ megzavarodva, sokféle indulattól fűtve, teljesen tehetetlenül száguld az ismeretlen hátterű és ködbe vesző célok felé sodródó eseményekkel. Az egyes ember soha nem került annyira távol a tényleges eseményektől, mint manapság, soha nem volt annyira kiszolgáltatva az ismeretlen erők kénye-kedvének mint a mi korunkban. A történelem a teljes abszurditás korába lépett, minden hagyomány és értékrend értelmét vesztette. Vannak – főleg Európában –, akik különféle kreált elméletekkel megoldhatónak látnak minden kellemetlen nehézséget, ám egyre többen arra kénytelenek rádöbbenni, hogy az események kicsúsztak a racionalitás és a józanság birodalmából és már csak idő és alkalom kérdése, hogy valaki megnyomja a végzetes gombot, ami elindítja a globális pusztítást.

Olyan veszedelmes játékszer, mint a modern tömegkommunikáció, soha nem állt még a politika rendelkezésére. Az embereknek minden korban volt lehetőségük arra, hogy időnként magukba zárkózzanak és tiszta fejjel, nyugodtan átgondolják mindazt, ami velük és körülöttük történik. Ennek ellenére nem volt erő, ami gátat vetett volna a háborúknak. A mai életstílus viszont egyenesen kiiktatta még a lehetőségét is az önálló, felelős gondolkodásnak, hiszen a tömegkommunikációs nyomás ébredéstől elalvásig hatalmában tartja az embereket.

Talán ennek is köszönhető, hogy a háború és a béke kérdése ma teljesen megfoghatatlan formában, értelmezhetetlen, vagy szándékosan torz értelemmel jelenik meg előttünk, aminek következtében az igazi problémát sem fölvetni, sem megválaszolni nem tudjuk értelmesen. Tavaly ősszel általános megdöbbenést váltottak ki a német kancellár, Angela Merkel szavai, amikor kijelentette: „Nem hihetjük, hogy magától értetődő egy újabb békében és jólétben eltöltött fél évszázad Európában. Nem az.”

 

Háború Európában

 A világsajtó azonnal fölkapta a kancellár asszony szavait, hiszen azok drámai jellege minden meggondoláson keresztül ütött. A beszéd e részének konstrukciója külön figyelmet érdemel, hiszen utána egy meghökkentőnek tűnő mondat következett: „Ezért mondom, ha megbukik az euró; megbukik Európa. Ennek nem szabad megtörténnie.”

A beszéd a Bundestag euróövezeti problémákkal kapcsolatos vitája során hangzott el. Az euró mindenáron történő megmentése abszolút prioritást képviselt (és egyelőre jelenleg is képvisel) a német politika számára, így a két dolog egyetlen aktualitásként került megjelenítésre. Ismerve azt a tényt, hogy a mindenkori német kancellár kiemelkedő fontosságú megnyilvánulásainak közreadásakor a Német Szövetségi Tájékoztatási Hivatal szakértői még a vesszőket is patikamérlegre teszik, nem lehet kétség afelől, hogy az euró kérdése volt az a kommunikációs mágnes, ami behúzta a problémakörbe az első mondat ténylegesen és első pillanatra is drámainak ható mondanivalóját.

Ám azt, hogy a közvélemény, sőt a nemzetközi sajtó mennyire elsiklott Merkel beszédének lényege mellett, mi sem mutatja egyértelműbben, minthogy a „háborús” mondatot minden szinten interpretálta a tömegtájékoztatás, míg a kancellár asszony azon szavai, amelyek az egész beszédet történelmi jelentőségűvé avatják és egyetemes síkra emelik, alig kaptak nyilvánosságot. A beszéd legdrámaibb része így hangzik: „Történelmi kötelességünk, hogy az európai egyesülés munkáját, amelyet elődeink a gyűlölet és a vérontás évszázadai után, 50 évvel ezelőtt megkezdtek, minden rendelkezésünkre álló, felelősségteljes eszközzel megvédjük és óvjuk. Ha ez nem sikerül, annak beláthatatlan következményei lennének. Mély meggyőződésem, hogy nem történhet meg, hogy egyszer majd azt mondják: az a politikai nemzedék, amely a 21-ik század második évtizedéért a politikai felelősséget viselte, meghátrált”.

Ha más nem is, ez a mondat biztosan megőrzi a kancellár asszony alakját a történelem számára. Szavai – mindenki számára váratlanul – vakító fénnyel világították meg azt a mély politikai válságot, amelybe Európa került és azokat a felmérhetetlenül nehéz kérdéseket, amelyekre Európa és a világ vezető politikusainak kell válaszolnia. Súlyos gondolatait a Föld legnagyobb hatalmainak vezetői pontosan értelmezik, míg a közepes, vagy kisebb államok vezetői saját egérútjaikat keresik a drámai tartalom mögött. Az elmúlt két évtized drasztikus változásainak egyik legborzalmasabb következménye, hogy mindenfelé hiátus keletkezett a nemzeti történelem és a nemzeti politika iránti felelősségben. Minden új politikai kurzus számára magától értetődik, hogy a hibák, problémák okait a múltba söpri, így teremtve kedvező aurát az új politikai berendezkedés, az új hatalom urai számára. A nemzetek a politikai kalandorok játékszerévé váltak, a politikai gengszterizmus, a főszereplők saját meggazdagodása és a hazugságok, ködösítések mindezzel együtt járó halmaza jelenti ma az európai politika lényegét. A politikai felelősség ismeretlen fogalom az újgazdag, és a pénzvilág által trónra emelt gubernátorok számára. Merkel ebbe a sötét világba szórt villámokat, abban a reményben, hogy lesznek, akik megértik őt.

Merkel minden kétséget kizáróan történelmi jelentőségű gondolatot fogalmazott meg. Szavainak váratlansága és egyértelműsége egy pillanat alatt megváltoztatta az európai közvélemény gondolkodását. „Micsoda? Háború itt, Európában?” – kapták fel fejüket az emberek. Ám a tömegkommunikáció pressziója egy másodpercre sem gyengült. A kancellár asszony szavai mindössze egy napon át szerepeltek a lapok címoldalain, majd ismét elborított mindent a nagy válságról szóló terméketlen elméletek és ellenelméletek tömege.

Mi most megállítjuk az események áradatát, hogy elidőzzünk Angela Merkel szavainál. Mindenekelőtt azért, mert a második világháború lezárása óta nem volt politikus, aki egy új európai háború gondolatát a maga konkrétságában, reális, sőt totális lehetőség képében jelenített volna meg a politikai arénában. Az európai háború és béke kérdése alapvető stratégiai bázist jelentett a két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió, illetve szövetségeseik számára, ami meghatározó volt minden politikai fejlemény értékelésénél, a politikai cselekvés irányainak meghatározásánál és a katonapolitikai frontvonalak kialakításánál. A világháborút követő évtizedekben a Szovjetuniónak sikerült elérnie, hogy a reális katonai egyensúly, a fegyverzetek szintjének egalizálása erős, szilárd keretet biztosított az európai földrész történelmi fontosságú békeperiódusának biztosításához. A földrész békéjének természetesen nem ez volt az egyetlen pillére. Meghatározó jelentősége volt az új nemzetközi renddel összefüggő konszenzusnak és mindenek előtt az új, hatékony világkormány reményében létrehozott ENSZ-nek, amelynek irányító centruma a második világháború győztes hatalmait egyesítő Biztonsági Tanács lett. Ez a keret szilárdnak és teherbírónak bizonyult, a két szuperhatalom súlyos konfliktusai, és a két világrendszer közötti feszültségek ellenére jól szolgálta az európai nemzetek legfontosabb közös érdekét: a békét. Ez a tény stratégiai valóságként jelent meg a legsúlyosabb politikai válságok, a legnagyobb nemzetközi feszültségek pillanataiban is. Angela Merkel megszólalása ennek a történelmi korszaknak vetett véget, amikor az újabb európai háború gondolatát reális, fenyegető alternatívaként idézte meg.

 

A németek felelősége

 

Mindennek fényében rendkívüli jelentőségre tesz szert a kancellár eszmefuttatásában megjelenő új európai háború konkrét gondolatának német nemzeti és német politikai forrása. Nem lehet ugyanis eltekinteni attól a drámai körülménytől, hogy hét évtized után éppen Németország első számú politikusa az, aki a legkomolyabb formában figyelmezteti a világot arra, hogy újabb nagy békekorszak nem garantálható magától értetődően Európa számára. Ezt a komor tézist minden politikusnak a lehető legnagyobb figyelemmel és felelősséggel kell elemezni, mert korántsem szónoki fordulattal, vagy hatásvadász stilisztikai trükkel állunk szemben. Merkel veretes szavai világpolitikai súlyúak és közvetlenül érintik az egész Föld – mindenekelőtt azonban az európai államok – sorsát.

A két világháborút közvetlenül érintő kinyilatkoztatásokat a német politika – ha csak lehet – kerüli, mint ördög a tömjénfüstöt, amire kétségtelenül minden oka megvan. Éppen emiatt ezerszeres összpontosítás szükséges ahhoz, hogy a közelébe kerüljünk a német kancellár váratlan, meglepő és drámai kijelentésének bonyolult és látens értelmezési tartományához. A mai európai politikusi generáció jelentős része számára azonban ez korántsem magától értetődő dolog.

A kancellár asszony szavai nem elrejtik, hanem abszolút előtérbe helyezik, sőt plasztikusan megjelenítik azt a történelmi felelősséget, amelyet hazája a XX-ik század két pusztító világháborújáért kénytelen viselni. A német nemzetre nehezedő terhet senki nem vállalhatja át Németországtól és az európai történelem egyik legnagyszerűbb fejezete éppen az, hogy a német nép képes volt szembenézni múltjával, hihetetlen önfegyelemmel és akarattal mondott ítéletet saját maga fölött és a múltból levont konzekvenciákat beépítve a jövőről alkotott nemzetképbe, egyenes gerinccel és nyílt tekintettel foglalta el helyét az új európai rendben. Napjainkban világosan és egyértelműen érzékelhető, hogy ez az önmagáért való bátor és bizonyos értelemben kegyetlenül megszenvedett kiállás Németországot méltán emeli a földrész politikai és morális élvonalába.

E tények megértése nélkül a Merkel-megszólalás valódi hangsúlya nem bontakozik ki. Az a beszéd elhangzásának pillanatában érzékelhető volt, hogy az euróval kapcsolatos problémahalmaz és a kormányok háborús felelősségének politikai megközelítése között valami titokzatos egyensúlyzavar húzódik meg. Anélkül, hogy az euróval összefüggő pénzügyi és gazdasági problémák jelentőségét csökkentenénk, részben a történelmi hűség, részben a politikai folytonosság kedvéért szögezzük le, hogy a német politika és politikai stratégia soha nem vált semmiféle közgazdasági elmélet-rendszerek foglyává, a politikai racionalitás és a nemzeti stratégiai akarat minden időben határozottan uralkodott a közgazdasági szempontú megközelítések fölött. Merkel alapvető szándéka a figyelem felkeltése volt, és a világ vezető politikai erőit éppen arra akarta rádöbbenteni, hogy a legkülönbözőbb válságelméletek és válságkezelési manőverek, valamint a rejtjeles politikai aktivitások elhalványítják a legnagyobb veszély, a potenciális világháborús helyzet kialakulásának realitását. Ennek maga Merkel adta tanúbizonyságát, hiszen nem sokkal a Bundestagban elhangzott nevezetes beszédét követően egy amerikai lapnak adott nyilatkozatában teljesen magától értetődő természetességgel jelentette ki, hogy „a német politika számára nem az eurózóna problémái jelentik a legsúlyosabb kérdést”.

E látszólagos dilemma mögött a jelenlegi világhelyzet értelmezésének problémája húzódik meg. Condoleezza Rice annak idején hírhedt temetési beszéddel búcsúztatta a több erőközpontú világrendet, amikor kissé giccses stílusban kijelentette: „…a multipoláris világ egyáltalában nem volt álomszép és nem volt egységesítő szemléletű sem. Valójában rossz volt…” A helyzet azonban rövid idő alatt sokat változott. Az USA politikája ma drámaian nehéz szembenézésre kényszerül önmagával, amikor az egypólusú világrendszer totális kudarcát kénytelen érzékelni a nemzetközi politikában. Ennek ellenére gyakorlati síkon minden erejével működtetni akarja az egy erőközpontú világ koncepciójának megfelelő politikai mechanizmusokat. Mindeközben egy valósággal áttekinthetetlen, új típusú multipoláris világ körvonalai jelennek meg, amelynek realista politikai megközelítéséhez egy másik erőtér-szemlélet, a nagy hagyományú centrum-periféria elmélet nyomvonalán vezet az út. Az USA számára egészen a legutóbbi időkig ez a distinkció nem okozott problémát, hiszen a centrum politika-filozófiai megjelenítése az amerikai stratégia gondolatvilágában az Egyesült Államok globális egyeduralmi helyzete volt. A Bush-féle szélsőséges világuralmi aktivitás értelemszerűen leegyszerűsítette és a globális diktatúra karakterének megfelelően egyoldalúan abszolutizálta, pontosabban szólva az amerikai globálhatalmi érdekeknek rendelte alá a világpolitikai erővonalak stratégiai irányának értelmezését.

A gyakorlati politika síkján ez a felfogás egy nagyon régi amerikai vágyálom megvalósításának globális lehetőségét próbája alátámasztani. A Pax Americana ugyanis a XXI-ik század elején az első számú világhatalom mérhetetlen és elbizakodott cinizmusának jelképeként nyomta rá bélyegét a nemzetközi helyzet alakulására. Nevezetesen az USA abszolút és kikezdhetetlen jogosítványt tulajdonít magának a legkülönfélébb lokális háborúk kirobbantására, a bármely állam belügyeibe történő katonai beavatkozásra azzal az ürüggyel, hogy a folyamatos háborús aktivitással valójában az új világrend biztonságos működését, az egy erőközpontú világ békéjét oltalmazza. (…)

 

A fajvédő Gömbös

 A revíziós akarat dominanciájának és a versailles-i békerendszer felülírásának igénye a világháború befejezését követően szinte azonnal megjelent Magyarország, Németország és Olaszország politikai gondolkodásában. Ezek az államok legfontosabb stratégiai célként a nemzeti politika megvalósítását, a nemzeti összefogást és aktivitást, illetve az ennek nyomán keletkező nemzeti erőt állították revíziós akaratuk középpontjába. A nemzetpolitikát, mint politikai kifejezést, ezek az országok töltötték meg konkrét tartalommal és a közös vonások ellenére a legújabb történelmi kutatások számos egyedi, specifikus karaktert mutatnak ki Budapest, Berlin és Róma nemzetpolitikájában. Az elmúlt évtizedek állandó témája volt annak taglalása, hogy a magyar nemzetpolitika, sőt a magyar fasizmusnak nevezett irányzat német, vagy olasz mintát követett-e és teljesen elfogadottá vált az a nézet, amely szerint a két világháború közötti magyar politika alapvetően a fasiszta irányzatok nyomvonalát követte.

Természetesen föl lehet vetni ebben a formában is a kérdést, ám a valósággal történő összevetés azt bizonyítja, hogy a magyar nemzeti vonal alapvetően nem volt függvénye sem az olasz, sem a német politikának, hanem a bonyolult és tragikus magyar helyzetre adott politikai válasz volt.

A nemzetpolitikának rendkívül erős szociális tartalma van, de nem lehet eltekinteni attól, hogy kezdettől fogva meghatározó eleme volt az antiszemitizmus, ami egyrészről valójában a nemzetközi imperializmussal való szembenállást, másfelől azonban egyértelműen rasszista törekvéseket fejezett ki. Ebből a szempontból különösen fontos rávilágítani arra, hogy ezek a tényezők nem egyforma hangsúllyal és nem egyforma gyakorlati funkcióval jelentek meg a nemzetpolitikai eszmerendszerekben.

Amikor a Tanácsköztársaság bukását követően megjelentek Magyarországon a nemzeti törekvéseket reprezentáló fajvédelmi mozgalmak, még sem Németországban, sem Olaszországban nem voltak hasonló országos szerveződések. Ez a tény önmagában rávilágít arra, hogy nem idegen gyökerekből ered a magyar nemzetpolitika. A politikai világszemlélet és a konkrét problémák megközelítését tekintve azonban természetesen jelentős volt az eszmei bázisok hasonlósága, vagy azonossága. A közös gyökerek a XIX. század végi tőkés fejlődés ellentmondásaiban, a modernizációs kényszerek és az elmaradottság konfliktusaiban, a nemzeti fejlődés akadályoztatásában, a nemzeti fenyegetettségben és a súlyos nemzeti sérelmekben keresendők.

A magyar fajvédelem kiemelkedő politikusa, a későbbi miniszterelnök, Gömbös Gyula ugyanúgy a nemzeti (faji) közösség megerősítésében, az egyén ennek történő alárendelésében jelölte meg a legfontosabb nemzeti célt, mint Mussolini, vagy Hitler. Gömbös egy erre épülő új típusú államrend és hatalmi struktúra kiépítését tartotta szükségesnek, amely szociális reformok, társadalmi változások, különféle modernizációs lépések nyomán képes erővel feltölteni a nemzetet egy „új civilizáció” megteremtése érdekében. Ezek a célok jellemezték a német és olasz nemzeti mozgalmakat is. A magyar nemzeti hanyatlás okainak elemzésénél Gömbös azonban a gazdasági és társadalmi válság mellett rendkívül erős hangsúlyt helyezett annak kimondására, hogy a magyar katasztrófák forrása a magyarság lelki és erkölcsi válsága. Ezt pedig a fajhűség hiányára, a faji öntudat elapadására vezette vissza, amelynek okát részben a magyarság (mindenek előtt a keresztény középosztály) által elkövetett hibákban látta. Meggyőződése volt, hogy Magyarországon „a lelkek forradalma” vezethet el a nemzet talpra állásához. 1919-ben fogalmazta meg a nemzettudat és a nemzeti erő szintézisét megjelenítő gondolatát: „belpolitikailag csak egy szempont lehet mértékadó: egy új nemzedék teremtése. Új magyart, gerincest, meg nem alkuvó magyar embert alkossunk, aki nem büszke a származására és ezért nem dolgozik, hanem meggyőződött arról, hogy mindenkinek dolgozni kötelessége”.

A magyar fajvédelmi koncepció másik alapeleme az idegen faj, a zsidóság romboló hatásának hangsúlyozása volt. Ráadásul Gömbös „álszocialistáknak” nevezte a Tanácsköztársaság vezetőit és már 1919 áprilisában kijelentette: „Igen, mi is szocialisták vagyunk: magyar nemzeti szocialisták!”

A nemzetpolitika a revíziós akarat első számú megjelenítője volt, de nem elsősorban harcias és háborúra buzdító frazeológiával, hanem a nemzeti összefogás, a megújhodás és a nemzeti megerősödés feltételeinek kialakításával. Ebben az összefüggésben két dolgot kell egyértelművé tenni: 1. A magyar nemzetpolitikának nem volt szüksége semmiféle külföldi mintára, de természetesen annak belátása is szükségszerű, hogy a nemzetállamok csoportja erősen hasonló eszmei alapokról építette politikáját. 2. Ami a Gömbös-féle fajvédelmi szellemet és a nemzeti szocializmus politikáját illeti, a legújabb történeti kutatások szerint Gömbösnek a zsidósággal kapcsolatos nézete, valamint a munkásság, a proletáriátus bekapcsolása a nemzetpolitikába minden jel szerint nem követte, hanem megelőzte Mussolini és Hitler sok szempontból hasonló nézetrendszerének meghirdetését. Ez fontos tényező a magyar nemzetpolitika tartalmát illetően. Ehelyütt kell feltétlenül szólni ugyanakkor arról, hogy bár Gömbös fajvédő politikája egyértelműen tartalmazott kirekesztő elemeket, az idők folyamán a fajvédelmi felfogás nem a kirekesztésre, hanem mindinkább a nemzet összefogására és pozitív jegyeinek felmutatására összpontosított. Mindez nem jelenti kategorikus tagadását annak az álláspontnak, amely szerint Gömbös eszméinek meghatározó jelentősége volt a magyarországi fasizmus térnyerésében, de le kell szögezni, hogy ez már Gömbös halála utáni történet. Miniszterelnökségének idején Gömbös határozott különbséget tett az imperialista nemzetközi zsidó nagytőke és a magyarországi zsidóság megítélése között. 1932-ben, amikor már érzékelhető volt, hogy Európa fölött gyülekeznek a fasizmus felhői, miniszterelnöki székfoglalójában így fogalmazott: „A zsidóságnak pedig nyíltan és őszintén azt mondom: revideáltam álláspontomat. A zsidóságnak azt a részét, amely sorsközösséget ismer el a nemzettel, éppen úgy testvérnek kívánom tekinteni, mint magyar testvéreimet. Én láttam a háborúban zsidó hősöket, ismerek olyanokat, akiknek arany vitézségi érmük van, és tudom, hogy bátran és vitézül verekedtek. Én ismerek vezető zsidó férfiakat, akik velem együtt imádkoznak a magyar sorsért, és tudom, hogy a zsidóságnak azt a részét, amely nem akar, vagy nem tud beilleszkedni a nemzeti társadalmi közösségbe, első sorban ők fogják elítélni”. Történelmi tény, hogy Magyarországon Gömbös miniszterelnöksége alatt 1932 és 1936 között egyetlen zsidótörvény sem született és nem hoztak a zsidóságot bármilyen szempontból diszkrimináló egyetlen kormányhatározatot sem.

 

A revíziós akarat

 Amikor a modern kor háborús logikájának egyik meghatározó elemeként vizsgáljuk a versailles-i rendszerben megjelenő nemzetpolitikát, hangsúlyozni kell, hogy minden érintett állam esetében sajátos, korántsem egyforma kapcsolódás mutatható ki a nemzeti érdek, a revíziós akarat és a háborús logika összefüggésében. A két világháború közötti időszak magyar politikáját érintő azon kritikák, amelyek a határozottabb vonalvezetést, az egyértelmű külpolitikát, esetenként a hitleri Németország politikájától történő elhatárolódást kérik számon, sőt annak megakadályozását, hogy Magyarország Németország oldalán belépjen a háborúba – bár nem sorolhatóak teljesen a politikai lehetetlenségek birodalmába – lényegében történelmietlenek, és nem csak bizonyos illúzióvilágban mozognak, hanem több vonatkozásban egyenesen szembehelyezkednek a valós politikai folyamatokkal, a történelmi realitásokkal. A nemzetpolitika elválaszthatatlan a versailles-i rendszer igazságtalan diktátumától és a revíziós akarattól, de ugyanígy nem elválasztható az érintett országok konkrét helyzetétől és valós gazdasági, társadalmi és katonai erejétől.

A revíziós akarat meghatározó alapeleme volt Németország háborús logikájának és a német nemzetpolitika teljes egészében a háborúra történő felkészülés irányába tartott. Ez a determináltság – a kétségtelenül domináns revíziós célok ellenére – nem volt ennyire egyértelmű Olaszország esetében, a teljesen erejét vesztett, szétdarabolt és nemzetközileg teljesen elszigetelt Magyarország esetében pedig egészen a harmincas évek második feléig nem beszélhetünk a revíziós törekvések és a háborús logika találkozásáról. A Szovjetunió nagy erővel és rendkívül jelentős kooperációkkal segítette Németországot nem csak a nemzetközi rendszerből való kirekesztettség politikai kompenzálásában, hanem abban is, hogy a háborúban szétvert és lebénult német nemzetgazdaság új, hatékony lendületet kapjon. A német orosz kapcsolatok 100 éve óriási jelentőségűek az egész európai helyzet alakulásában, és a nagyobb távlatokat tekintve teljesen egyértelmű, hogy a két ország geopolitikai érdekközössége lényegesen erősebb az őket elválasztó különbözőségektől, vagy ellentétektől. A háborús logika, a biztonságpolitikai stratégia és a geopolitikai realitások szempontjából egyaránt ezt támasztja alá a Szovjetunió következetes kiállása és aktivitása a sztálini 50 éves penitencia letöltése után az egységes Németország érdekében. Az európai imperialista államok – elsősorban Nagy-Britannia – valójában minden eszközzel igyekeztek megakadályozni Németország újraegyesítését, mivel világosan látták, hogy az egységes német állam döntő változásokat hoz az európai erőviszonyokban, másrészt mind a történelmi előzmények, mind a geopolitikai tendenciák fölkeltették bennük azt a megalapozott gyanút, hogy Németország európai dominanciájával párhuzamosan Oroszország számára megnyílik az út az európai gazdasági és politikai rendszer befolyásolására. Gorbacsov egy alkalommal teljes nyíltsággal közölte, hogy a nyugat-európai államok meg akarták akadályozni Németország újraegyesítését, de „azt akarták, hogy ezt mi mondjuk ki”. Németország és a Szovjetunió háború utáni közeledésének gyökerei az 1960-as évekből erednek, amikor a megerősödő Német Szociáldemokrata Párt kialakította a keleti nyitáson alapuló új német külpolitikai koncepciót. Az orosz–német stratégiai együttműködés problémaköre magát Hitlert is foglalkoztatta. 1934-ben az európai politikai rendszer az abszurditás határára került a nyugati államok határozatlan és koncepciótlan politikája miatt. Egyszerre zajlottak titkos tárgyalások a Szovjetunióval és Németországgal kötendő, egymással szemben álló szövetségekről, és miközben minden hír az európai béke megalapozásáról szólt, a politikusok lépésről lépésre hátráltak meg Németország elől, és a legkülönbözőbb manipulációkkal taszították bele Európát a végezetes, új világháborúba. Ebben a zűrzavaros helyzetben Hitler megelégelte a nyugati partnerek kétkulacsos politikáját, hiszen a német hírszerzésnek megbízható információi voltak a folyamatosan zajló angol–francia–szovjet egyeztetésekről és ebben az időszakban Sztálin utasítására a szovjet propaganda hirtelen lecsökkentette a versailles-i rendszer elleni kritikáit. Hitler a hírszerző szervezeteken keresztül közvetlen kapcsolatba lépett a Szovjetunióval és sor került az első szupertitkos német–szovjet tárgyalásokra is. Hitler ekkor a legszűkebb bizalmasai körében a következő kijelentést tette: „Lehet, hogy nem kerülhetem el az Oroszországgal kötendő szövetséget. De ezt a lehetőséget utolsó tromfnak tartogatom. Ha kivágom ezt az adut, ez lesz talán életem döntő cselekedete…”.

Olaszország esetében a revíziós akarat és a háborús logika korántsem találta meg azonnal a közös utat. Az olasz külpolitikai törekvések szembekerültek a háborúban szövetséges antant hatalmak politikai érdekeivel. A rendkívül domináns és erős olasz nemzetpolitika ráadásul már a húszas évek elejétől világossá tette, hogy Mussolini rendszere a hasonló útra lépő Németországgal és Magyarországgal – vagyis az antant-szövetség korábbi ellenségeivel – kerül érdekközösségbe. Ugyanakkor az is világos volt, hogy Olaszország ebben a konstellációban nem kerülhet vezető pozícióba és az olasz–osztrák–magyar egyezményes szövetség ellenére fokozatosan kénytelen volt alkalmazkodni a német háborús törekvésekhez, illetve Németország Európa-politikájához. Mindez persze nem csökkenti Mussolini szerepét a revíziós akarat politikai megjelenítésében, sőt az új háború kirobbantására irányuló politikában sem. Mussolini volt az első politikus, aki hivatalos kormánynyilatkozatban jelenítette meg a revízió kérdését. 1928 májusában a Fasiszta Nagytanács előtt elmondott híres beszédében kijelentette: „Súlyos bonyodalmakat lehet elkerülni azzal, ha revízió alá veszik a békeszerződéseket azokban a pontokban, amelyek revízióra szorulnak”.

Olaszország és Mussolini volt az, aki a magyar tragédiát követően határozottan segítő kezet nyújtott Magyarországnak, és rövidesen új politikai és gazdasági kapcsolatok alakultak ki a két ország között. 1927-ben Rómában Bethlen István és Mussolini aláírta a magyar–olasz barátsági, békéltető és döntőbírósági szerződést. Ezzel létrejött az az erős revíziós szövetség, amely véget vetett Magyarország politikai elszigeteltségnek és ismét utat nyitott a magyar politika számára Európa felé. A harmincas évek első feléig a magyar politikai orientáció lényegesen erősebb volt Olaszország, mint Németország irányában. Budapest és Róma a nemzetközi politikai színtéren önálló utat követett egészen addig, amíg a német dominancia erősödése, illetve Olaszország Abesszínia ellen indított háborúja meg nem változtatta az európai általános politikai viszonyokat. Olaszország határozottan kiállt a versailles-i rendszer felülvizsgálatáért és az erre irányuló olasz revíziós koncepció szerves és állandó eleme volt a Magyarországot sújtó igazságtalan döntések visszavonása. 1928-ban a Daily Mailnek adott interjújában Mussolini teljes egészében elismerte a magyar területi követelések jogosságát és kijelentette: „Egy békeszerződés nem lehet sírbolt”.

Hitler ennyire egyértelműen soha nem támogatta a magyar revíziós politikát, különféle fenntartásokkal fogadta Magyarország ezzel kapcsolatos álláspontját és végeredményben a magyar revízió kérdését a német érdekeknek és a német háborús logikának rendelte alá. Göring egy alkalommal Antonescunak indulatosan azt mondta, hogy nem érti, mit vitatkoznak Erdélyen a románok, meg a magyarok, amikor az ősi szász terület és valójában Németország tarthatna rá igényt. Mindenesetre tény, hogy Hitler kizárólag a német háborús lépések hátországának biztosítékaként támogatta fokozatosan a magyar revíziót.

Az Anschluss kérdésében Magyarország Olaszország pártjára állt. Ezt demonstrálta a Mussolini, Gömbös és Dolfuss osztrák kancellár által aláírt Római Jegyzőkönyv a három állam szövetségéről. 1935-ben Olaszország és Ausztria megalakította az úgynevezett „Stresai arcvonalat” az osztrák függetlenség védelmére.

A két állam szoros szövetsége és politikai együttműködése tette lehetővé, hogy a harmincas évek közepén a magyar revíziós akarat pozíciót szerzett a háborús logika területén is, ami minőségi változást jelentett a magyar revízió európai megjelenítésében. Az 1936 tavaszán megkötött négyhatalmi egyezmény (Anglia, Franciaország, Olaszország, Németország) aláírása után Gömbös Rómába látogatott és a Mussolinivel folytatott tárgyalásain egyetértés alakult ki köztük Magyarország katonai egyenjogúsításának kérdésében.

Magyarország igazán akkor tért vissza az európai politika színpadára, amikor – Gömbös halála után – 1936 novemberében Horthy Rómába látogatott, ahol Viktor Emánuel olasz király és Mussolini fejedelmi pompával fogadta. (Magyarország ezt a fogadtatást viszonozta a következő évben, Viktor Emánuel budapesti látogatásával.)

A történészek a mai napig mostohán bánnak az első világháború után létrejött magyar-olasz revíziós szövetség témájával. Ennek oka nyilvánvalóan az a szemlélet, amely a fasizmus és a szélsőjobboldal fogalmának előtérbe helyezésével egyoldalú és tendenciózus megvilágításba helyezi a történelmi folyamatokat. Míg Mussolini alakja és maga az olasz fasizmus meglehetősen preferált téma a magyar történészek körében is, a magyar–olasz kapcsolatok két háború közötti alakulásának részletes és mélyreható elemzése egyelőre várat magára. Pedig mind a magyar nemzetpolitika, mind a magyar háborús logika és Magyarország általános európai pozíciója szoros összefüggésben áll a magyar–olasz együttműködés alakulásával. A második világháború után létrejött magyar–olasz kapcsolatok – főként kulturális és művészeti vonatkozásban – a hagyományoknak megfelelően és intenzíven gazdagodnak, mégsem lehet letagadni, hogy a kétoldalú politikai és gazdasági együttműködés területén több évtizede rengeteg a kihasználatlan lehetőség, aminek negatív következményei egyébként az aktuális magyar külpolitikában és külgazdaságban jelenleg is kimutathatóak.

A magyar politika az első és második világháború közötti időszakban természetesen nemzetközi politikájának központi kérdéseként kezelte a revízió problémakörét, maga a revíziós akarat azonban nem egyforma intenzitással és hangsúllyal tükröződött a magyar kormányok tevékenységében. Ennek oka mindenek előtt abban keresendő, hogy Horthy és a miniszterelnökök világosan látták, hogy a szüntelenül változó európai politikai rendszer viszonyai között csak a kis lépéseknek, az óvatos és körültekintő politikának lehet esélye a magyar revíziós akarat érvényesítésére. A magyar revíziós eszme gyakorlatilag 1924-ben került az európai politika fontos témái közé. Nem első sorban azzal, hogy Apponyi gróf a Népszövetség közgyűlésének szünetében a trianoni szerződésre utalva, feltűnést keltően indulatos megjegyzést tett, mondván: „Semmi sem sérthetetlen!” Ebben az évben jelent meg Lord Rothermere – a Daily Mail tulajdonosa – első magyar témájú cikke (Magyarország helye a nap alatt). „Kelet-Európa telis-tele van Elzász-Lotharingiákkal!” – hirdette a német fasizmussal szimpatizáló angol sajtófejedelem. Cikkének nagy nemzetközi visszhangja volt. A magyar nép huszonöt kötetes, 1.300.000. aláírást tartalmazó díszalbummal üdvözölte „a magyar igazságharc önkéntesét”. A magyar kormány első határozott revíziós állásfoglalására viszont csak négy év múlva, 1928. március 3-án került sor, amikor Bethlen István képviselői beszámolójában leszögezte: „Magyarország mai határaira végleges békét fölépíteni nem lehet”.

 

Horthy magyarjai

 A mai napig nem világosan tisztázott és esetenként éles vitákra ad alkalmat az a kérdés, hogy a magyar revíziós akarat miként illeszkedett a versailles-i rendszer nyomán kialakuló háborús logikába. Sematikus megközelítések egész sora teszi nehézzé a tisztánlátást és az objektív értékelést. Szerencsére napjainkban már túlhaladottnak tekinthető az a teljesen történelmietlen és hamis álláspont, amely Magyarországot – a két világháború közötti történelmével együtt – egyszerűen a német fasizmus csatlósállamaként jelenítette meg, sőt a háborús felelősség kérdésében több szempontból közel egyenlő pozícióba helyezte a hitleri Német Birodalommal. Az igazság azonban az, hogy Magyarország, amely a legnagyobb méltánytalanságot szenvedte el a versailles-i rendszerben, meglehetősen reménytelen helyzetben volt a többi revíziós politikát hirdető államokhoz – mindenek előtt természetesen Olaszországhoz és Németországhoz – viszonyítva. Ez nemcsak az ország példátlan megcsonkításának, kifosztásának és gazdasága szinte teljes lebénításának volt a következménye, hanem annak, hogy a Monarchia szétesését követően a csonka-Magyarország számára szinte megoldhatatlanul nehéz külpolitikai problémát jelentett az új európai rendbe történő betagozódás. Magyarország számára teljesen irreális elképzelés lett volna, hogy önállóan, katonai erővel próbája meg érvényesíteni revíziós akaratát az ellenséges antant szatellit-államok gyűrűjében. A revíziós akarat és az új nemzetpolitikán alapuló államrend közös vonásai, valamint a kialakult politikai szövetség ellenére egészen a harmincas évek végéig nyoma sem látszott annak, hogy a magyar revíziós terveket katonai műveletekkel és az ehhez szükséges külföldi fegyveres támogatással lehetne érvényre juttatni. Jellemző, hogy amikor Mussolini egyértelmű, Magyarország melletti politikai kiállása, majd Lord Rothermere-nek a magyar revízió mellett mozgósító írásai után az európai politika hirtelen Magyarországra összpontosította figyelmét, Bethlen miniszterelnök, azonnal megérezte, hogy az ország veszélyes vizekre sodródhat, ezért egy parlamenti interpellációra válaszolva kijelentette: „A kormány csak megfelelő nemzetközi helyzetben hajlandó a revíziós követelés felvetésére”. Ugyanakkor néhány hét múlva a budapesti Hősök Emlékének fölavatásán hangsúlyozta: „A nemzet a trianoni végzésbe nem nyugszik meg soha”. Amikor 1930-ban Ankarában és Berlinben tárgyalt, majd Velencében találkozott Rothermere lorddal, a nemzetközi sajtó egy revíziós blokk alakulásáról írt. Bethlen a New York Timesnak adott interjújában fogalmazta meg azt a formulát, amely figyelemre méltó a Trianon-kérdés aktuális megközelítésénél is: „Mi a magyar nemzetiséghez tartozó testvéreinket kívánjuk visszanyerni és népszavazást óhajtunk, amely megállapítsa, vajon bizonyos más nemzetiségek is vissza akarnak-e hozzánk térni, vagy nem.”

Rendkívül bonyolult és ellentmondásos volt az a nemzetközi környezet, amelyben a magyar politika rendkívüli óvatossággal, de határozottan jelenítette meg a revíziós akaratot. A magyar kormányok a nemzetközi támogatást illetően valójában semmiben nem lehettek biztosak. A harmincas évek közepéig egyedül Olaszország volt az az állam, amelyik minden körülmények között és a magyar érdekek szerint feltétlen politikai támogatást nyújtott a magyar revíziós akarat megjelenítéséhez. Az olasz–magyar szövetség azonban a harmincas évek elején sem talált reális utat a magyar revízió érvényesítéséhez sem politikai, sem katonai vonalon, nem utolsósorban az Ausztria kérdésében megmutatkozó és Németországgal keletkezett ellentétek miatt.

Az a tény, hogy Horthy és kormányfői visszafogottan, körültekintően és óvatosan kezelték a revízió kérdését, nemcsak a háttérben folyamatosan zajló titkos diplomáciának köszönhető, amelyet az antant hatalmakkal folytatott a magyar kormány, hanem annak, hogy a magyar revízió problémaköre nehezen illeszkedett a mind markánsabban kirajzolódó európai háborús logikába, mindenek előtt Németország politikájába. Hitler számára nem jelentett semmiféle önálló politikai kategóriát a magyar revízió, amit teljes egészében a német törekvéseknek alárendelt kérdésként és azok aktuális függvényeként kezelt. A helyzetet világosan mutatja Gömbös Gyula kormányának nemzeti munkaterve, amelyik a revízióról a következőket tartalmazta 1932 októberében: „Minden békés eszközzel arra törekszünk, hogy a békeszerződések revízió alá vétessenek” (…)

(A teljes cikk a leleplezô ôszi számában olvasható)

 

MÁR MEGREDELHETŐ!!! ....

 ... a 2012 őszi Leleplező ÚJ SZÁMA, 

és a VILÁGBÉKE VS. VILÁGHÁBORÚ c. könyv! 

TEL: + 36 70 300 30 54,

 EMAIL: leleplezo2010@gmail.com

Megrendelés telefonon, vagy emailben!

Postázás utávéttel, vagy Budapest belterületén belül 900 ft-ért kiszállítjuk.

 

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 129
Tegnapi: 162
Heti: 516
Havi: 6 257
Össz.: 1 018 216

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: MIÉRT BETEG A BÉKE? - Virág András
LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT - © 2008 - 2017 - leleplezo.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »