LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT

BOTRÁNYOS VALÓSÁGOK! A DÖBBENET, A KIJÓZANODÁS ÉS A REMÉNY LAPJA. A JÖVŐ TÖRTÉNELME. A LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT. Negyedévi ténymagazin.

Virág András: Európa átjátszása Ázsiának! 

 

Hatalmas gazdasági pofon vár az EU-ra - Nincs összefogás a háború ellen?

virag_xi_jinping_muscatineban_iowa_kormanyzoja.jpg

Német–francia hatalmi centrum


Körülbelül két évvel ezelőtt következett be az a pillanat,
amikor a két nagy hatalmú európai vezető arra a következtetésre
jutott, hogy – vállalva a valószínűsíthető politikai,
gazdasági és társadalmi konfliktusok sorozatát – a fenyegető
pénzügyi és gazdasági válságot csak a legdrasztikusabb és a
legkeményebb, új szemléletű európai reformpolitikával élheti
túl az EU. Ha a mélyére ásunk ennek a gondolatnak,
kristálytisztán kirajzolódnak azok a hatalmi ambíciók, amelyek az
európai közösség létrehozásánál egyértelműen motiválták
Németország és Franciaország cselekedeteit. Magyarán szólva
Merkelben és Sarkozyben egyaránt tudatosult, hogy a NATO keretei
által meghatározott – és egyértelműen az USA érdekeinek
alárendelt – külpolitika és nemzetközi fellépés semmiképpen
nem elegendő országaik világpolitikai pozícióinak megőrzéséhez,
vagy erősítéséhez. Ettől kezdve lassan, de annál határozottabban
érzékelhetővé vált, hogy az agyonadminisztrált és valójában a
nemzetektől mind jobban elidegenedő európai intézményrendszert
Berlin és Párizs kényszerítő erővel fogja presszionálni az EU
eredeti céljainak megvalósítása érdekében. Ez pedig nem más,
mint egy olyan hatalmi és gazdasági erőcentrum létrehozása, amely
meghatározó szerepet játszik az új világrend kialakításában.

A mai világpolitika mélytendenciáinak elemzése során kevesen
veszik figyelembe azt az alapvető tényt, hogy a második
világháború utáni újrarendeződés a két ellentétes
ideológiájú világrendszer létrejötte melletti leglényegesebb
eleme éppen a Német Szövetségi Köztársaság és Franciaország
viszonyának alapvető változása és az a történelmi jelentőségű
erőfeszítés, amellyel Konrad Adenauer kancellár és de Gaulle
tábornok képes volt lebontani a válaszfalakat, amelyek a két
legnagyobb európai nemzet közeledésének útjában álltak. Annak
idején akár Bonn, akár Párizs volt a kiindulópont, egyértelművé
vált, hogy a német–francia kérdés egyrészt alapvető feltétele
mindkét nemzet további fejlődésének, másrészt az, hogy
amennyiben sikerül megtalálni a megbékélés, a múlttal történő
őszinte és nyílt szembenézés és a mindenre kiterjedő szoros
kooperáció lehetőségét, akkor egész Európa egy új és erős
hatalmi centrum vonzásába kerül. Kicsit nyersen fogalmazva: ez volt
az eredeti értelme egy európai együttműködési platform
kialakításának, amelynek nyomán egy olyan világpolitikai, illetve
világgazdasági konstrukció alakulhat meg, amely ugyan az USA
mögötti pozíciót foglalhatja el, de mindenki másnál erősebb. Az
minden vitán felül áll, hogy az Európai Unió létjogosultságát a
német–francia megbékélés alapozta meg és tette lehetővé. A
második alapvető vonása az uniós gondolatnak az a látens, de
reális elképzelés, hogy egy európai szövetség elméletileg
rendkívül erős versenytársa lehet az Egyesült Államoknak. De
Gaulle ebből nemigen csinált titkot, hiszen a tábornok ősellensége
volt az amerikai diktátumoknak. Ugyanakkor van egy harmadik, ugyancsak  rendkívül lényeges eleme a német–francia bázisra épülő 
Európának: ez pedig a geopolitikai realitások figyelembe vétele,
vagyis annak elkerülhetetlen és szükségszerű beépítése az
uniós gondolatkörbe, hogy határozott és együttműködésre
törekvő aktivitással erős és tartós kapcsolatrendszert kell
kiépíteni a Szovjetunióval, illetve Oroszországgal. Ezek a
tényezők állnak de Gaulle híres kijelentése („Európa az Uralig
terjed”), a Willy Brandt és Helmut Schmidt nevével fémjelzett
„új keleti politika” mögött és a már ma legendásnak mondható
nagy német–francia csúcspolitikus-párosok: Adenauer és de Gaulle,
Schmidt és Giscard d’Estaing, majd Kohl és Mitterrand új európai
víziójának hátterében.

Nem lehet tudni, hogy pontosan miért, de a német–francia
együttműködés világpolitikai sodrása érzékelhetően gyengült
Merkel és Sárkozy színrelépésének kezdő periódusában, annak
ellenére, hogy a két főszereplő mindent megtett a külsőségek
terén e látszat eloszlatására. Nem valószínű, hogy egyáltalán
fölmerült volna a koncepció felülvizsgálatának igénye bármely
oldalon. Inkább arról lehetett szó, hogy a francia elnök
elképesztően dinamikus és határozott fellépése óvatosságra
intette az amúgy is rendkívül megfontolt Merkelt. Kicsit furcsa volt
látni azt az operativitást, amellyel Franciaország bekapcsolódott a
NATO hadműveleteibe, valamint azt a fenntartás nélküli támogatást
is, amiben Németország részesítette ezeket a katasztrofálisan
rossz lépéseket. Mindez nyilván a szövetségen belüli pozíciók
stabilizálásának eszköze volt. Körülbelül ugyanebben az
időszakban hangzott el Putyin nyilatkozata arról, hogy az orosz–EU
kapcsolatok további fejlesztésének feltétele az, hogy a lényeges
kérdésekben az EU minél előbb dolgozza ki a tagállamok közös
álláspontját, és ezek alapján folytassák a kooperációs
tárgyalásokat. A pénzügyi válság megfékezhetetlen vírusa és a
kelet-európai tagállamok ellentmondásos politikai és gazdasági
helyzete azonban aggasztó mértékben gyengítette az EU belső
kohéziójának erejét és az összeomlás réme jelent meg a
horizonton.


Európa újraalapítása

A két vezető a krízis kellős közepén eszmélt rá arra, hogy ha
nem dinamizálják közös érdekeik szerint az EU-projektet, a
regionális főhatalom sajtja egyszerűen kirepül a szájukból. A
pénzügyinek nevezett válság bomlasztó széruma már a tavalyi
évben erőteljesen éreztette hatását, főként a dél-európai
övezetben és a volt keleti tömb néhány országában. A válság-
kezelés értelmezése nem azonos a washingtoni és a francia–német
politikai centrumokban. Az Egyesült Államok számára a katonai
felvonulási terület védelmezése, illetve a globális
pénzszivattyú működtetéséhez szükséges társadalmi stabilitás
jelenti a prioritást, és ez a követelmény egészen a legutóbbi
időkig teljes mértékben meghatározta az EU irányító-
apparátusának tevékenységét. Ettől eltér Berlin és Párizs
megközelítése. A két ország korántsem akar ingyen áldozatokat
vállalni az amerikaiak expanzív háborúskodásáért és
határozottan kiáll az európai gazdasági potenciál erősítése, az
államok közötti sokoldalú kooperáció fejlesztése és a francia–
német regionális mozgástér maximalizálása mellett. Míg az USA
kizárólag az IMF és a globális pénzvilág szemüvegén át
értékeli az európai fejleményeket, a két vezető európai hatalom
most már teljesen nyíltan beszél arról, hogy az európai pénzügyi
válságnak alapvetően politikai okai vannak, tehát a megoldás felé
a regionális politikai hatalom erősítésén és az unió egységes
politikai akaratának biztosításán keresztül vezet az út. A
világhelyzet pillanatnyi stádiumában az amerikai és az európai
megközelítés eltérő vonásai nem okoznak súrlódást a NATO-
keretek közé szorított szövetségi külpolitika gyakorlatában,
annak ellenére, hogy a legutóbbi hetekben az afrikai, közel- és
távol-keleti események több komoly érdekellentétet hoznak
felszínre Amerika és Nyugat-Európa érdekei között. Az orosz
külpolitika csendesen, de stabilan áll a francia–német közös
koncepció érvényesítése mellett.

Ezek a felismerések felpörgették az eseményeket. Merkel és Sarkozy
megbeszélések sorozatát tartotta a problémák egységes
értelmezéséről. Érdekesnek látszik a kirajzolódó végeredmény,
amely nem jelenti sem az eredeti német, sem az eredeti francia
koncepció győzelmét. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a két vezető
közös cselekvési iránya a Giscard d’Estaing által meghatározott
normarendszer szerint halad, amelyik nem más, mint intelligens és
óvatos összehangolása a bilaterális kapcsolatokat favorizáló
német és a határozottan föderatív szellemiségű francia
klasszikus eu-elképzeléseknek.

A megbeszélések olyan intenzitással zajlottak, hogy a politikai
pletykák azon csemegézhettek, hogy az EU legnagyobb
előkelőségeinek tiszteletére rendezett protokolláris
hangversenyről Merkel és Sarkozy diszkréten leléptek, és egy
különteremben folytatták egyeztetéseiket. Egy ilyen megbeszélésen
került sor arra, hogy az addig tartózkodó magatartást tanúsító
kancellár asszony szívélyesen gratulált a francia elnöknek és
feleségének gyermekük megszületése alkalmából és egy
plüssmacival ajándékozta meg az újszülöttet. A megfigyelők
szerint ez a gesztus a megegyezés első jele volt. A két állam
egyetértésre jutott a pénzügyi válságkezelés és a közös
hatalmi pozíció biztosításának kérdésében. Mindezt persze
sokféleképpen lehet magyarázni, ám a lényeg mégiscsak az, hogy a
jövőben változnia kell az EU-irányítás szellemiségének, és az
amerikai dominancia mellett megjelenő sajátos európai hatalmi
viszonyok érvényesítésének fokozott szükségessége. A két
állam közötti megállapodás létrehozta azt a valóságos
„gravitációs központot”, amely a jövőben meghatározza az
unió politikai arculatát, és döntő lépést tett az európai
politikai akarat határozott megjelenítése érdekében.

Hogy az USA miként viszonyul ehhez az újszerű megközelítéshez,
egyelőre kérdéses. Hiszen a francia–német egyezség egyszerűen
lesöpörte és a perifériára szorította azokat a tagállamokat
(mindenek előtt az eurózónán kívül lévő országokat), amelyek
képtelenek fölvenni a Berlin és Párizs által megkövetelt
dinamizmust és túlságosan gyöngék ahhoz, hogy tevőleges részt
vállaljanak az európai érdekek kemény képviseletére a globális
világrend kialakításában. Nem véletlen, hogy az USA diplomáciája
aggódik amiatt, hogy a perifériára szorított szövetséges
államokban olyan súlyos társadalmi feszültségek keletkeznek,
amelyek megzavarhatják az észak-atlanti tömb stabilitását. Nagyon
könnyen előállhat egy olyan furcsa helyzet, hogy az USA inkább az
unió hátsó udvarában lévő politikai rend fenntartására
összpontosít, miközben a nagy európai projektek irányítása a
Berlin–Párizs érdekszövetség befolyása alá kerül. A maga
módján ennek mintegy előképe volt Berlusconi megbukatása, amit nem
az USA, hanem Merkel és Sarkozy döntött el. Állítólag maga Merkel
telefonált az olasz köztársasági elnöknek Berlusconi azonnali
menesztése érdekében. Ez mindenesetre új jelenség az európai
politikai világban. Berlusconi leváltása nem csak az EU-tagok
számára szolgál tanulsággal. A lépésbe Merkel és Sarkozy
valószínűleg finoman belekomponált egy bizalomerősítő, egyben
figyelemfelkeltő hangsúlyt Moszkva irányába is. Oroszország minden
esetre érdemi kommentár nélkül, némán vette tudomásul egyik
legfontosabb nyugat-európai szövetségesének hirtelen
leléptetését a politika színpadáról.

A jelek szerint tehát Német-ország és Franciaország megerősödve,
nemzetközi hatósugarát megnövelve foglalta el az irányító
pozíciót az európai válságkezelésben. Lehetséges, hogy valóra
vált Joschka Fischer évtizedes jóslata arról, hogy az unió
politikai és gazdasági súlyának fönntartása és növelése
elképzelhetetlen Európa újraalapítása nélkül.



Ez volt az utolsó pillanat

Egészen biztos, hogy az óriási erőfeszítéssel tető alá hozott
német–francia paktumnak egy egész sor olyan titkos eleme van, amely
egyhamar nem lesz ismert a világ előtt. Még azt is meg lehet
kockáztatni, hogy Merkel és Sarkozy csak az utolsó pillanatban vette
észre, hogy a katasztrófával fenyegető pénzügyi válság adja meg
azt a valóságos kiinduló pontot, amelyről végrehajtható a nagy
európai manőver, azaz a keleti ballasztok kidobálása a nyugat-
európai kosárból, a déli régió kemény megszorítása és az
unió északi (fejlett) régiójának fölszabadítása német–
francia irányítással. A világsajtó egyelőre a válságkezeléssel
kapcsolatos ügyekkel van elfoglalva, és nincs abban a helyzetben,
hogy érdemi elemzéseket közöljön a Berlin– Párizs paktumról.
De tény: ha kétséges az, hogy a két államnak máris kezében lenne
a nyerő lap Európa helyzetét illetően, legalább annyira
valószínűtlen, hogy az Európai Unió vonata tovább mehet a
korábban lefektetett vágányokon. A paktum lényegét elsőként azok
az (északi) államok értették meg, amelyek elszántak,
felkészültek és elég erősek ahhoz, hogy a globalizmus viszonyai
között megvédjék nemzeti érdekeiket, ugyanakkor prosperáló,
fejlődő gazdaságot működtessenek. Ez az igazi választóvíz az
úgynevezett gravitációs centrum és a periféria között.
Lényegében akárhogy is nevezzük ezt a stratégiát, teljesen
nyilvánvaló, hogy Berlin és Párizs kivárta a történelmi
pillanatot, amikor egyetlen huszáros suhintással képes ismét
kettévágni Európát, amely innentől kezdve valóban kétsebességes
lesz, sőt a valódi helyzet az, hogy a periférián rekedt államok
sorsa teljesen kiszámíthatatlan. Jellemző, hogy a hivatalos
szóhasználattal szemben korántsem csak az euróövezet
kérdéséről van szó, hiszen a gravitációs erőteret képező és
a német vezető pozíciót feltétel nélkül elismerő tábor szerves
része – Hollandia, Finnország, a balti államok, Lengyelország,
valamint Németország és Ausztria mellett – Svédország és Dánia
is. Egyelőre persze nincs szó semmiféle „északi unió”-ról, de
kétségtelen tény, hogy a nemzetközi politikában az egypólusú
erőtér teóriáját drasztikusan félresöpri a geopolitikai
stratégia teljesen újszerű megközelítése. Ez az a tényező,
amire Brzezinski évek óta figyelmezteti az amerikai politikai
döntéshozókat, de szavai süket fülekre találtak Washingtonban.
Európa jövője az erős észak és a gyenge dél közötti politikai
és gazdasági kiegyensúlyozás minőségétől függ és
elkerülhetetlen, hogy Németország – Franciaország-gal az oldalán
– világpolitikai felelősséget vállaljon Európa sorsáért.
Kérdés, hogy Németország kellően felkészült-e az új
történelmi szerepre. Az óriási horderejű döntés megköveteli,
hogy a német külpolitika átgondolja és a kialakult új helyzethez
illessze a német nemzeti prioritások egész rendszerét. Nem vitás,  hogy az Egyesült Királyság nem mond le kiváltságos globális pozíciójáról az USA oldalán, és ebben a kényszerhelyzetben Franciaország számára elutasíthatatlan az európai „másodhegedűs” regionális hatalmi pozíció elfoglalása. A német–francia hatalommegosztásnak nemcsak politikai és gazdasági, de rendkívül komoly lélektani sajátosságai vannak. 
Németországnak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy az
elkerülhetetlenül válságba sodródó déli övezet – mindenek
előtt Görögország, Olaszország, Spanyolország és Portugália –
a legsötétebb történelmi analógiák talaján fogadja majd a német
diktátumokat. Világos, hogy már ideig-óráig sem alkalmazható a
gyenge-erős gazdaságokra történő hivatkozás, hiszen Olaszország  esetében Berlusconi a világ nyolcadik legerősebb gazdaságát 
reprezentáló állam vezetői pozíciójából bukott ki egy pillanat
alatt. A német politikai befolyás rendkívül erős és Amerikának
rövid távon semmiképpen nem érdeke, hogy megzavarja az európai
német manővereket. A pénzhatalom ebből a meggondolásból teljes
mellszélességgel bevetette magát a német érdekek érvényesítése
mellett, és nincs a világon jelenleg olyan gazdaság, amely
ellenállhat a pénzhatalom összpontosított támadásának. Ez a
helyzet késztette Sarkozyt arra, hogy a Merkel által fölkínált
pozíciót villámgyorsan elfogadja, amivel egyébként elképzelhető,
hogy kiütötte saját magát a közelgő elnökválasztás győztes
pozíciójából. A francia politikai osztály egyelőre nem
emésztette meg, hogy egy olyan helyzetben találja magát, amelyben a  világháborúban győztes Francia-ország a vesztes Németország 
mögé kénytelen besorolni. Ugyanakkor az is tény, hogy a realitások
elől nem lehet meghátrálni. A soha ki nem mondott, de a valóságban
létező orosz–német paktum alapján egységesült Németország az
NDK területének visszaszerzésével a legerősebb európai állammá
vált, és ennek politikai hozadékát most látja aktuálisan
érvényesíthetőnek.

Az amerikai politika végülis a mai napig nem fedte fel európai
kártyáit. Sarkozy a maga módján mindent megtett azért, hogy
Franciaország a transzatlanti pályán ne kerüljön hátrányba
Németországgal szemben. Az USA egyelőre hallgat erről a
kérdésről, értelmezésében a politikai szövetség jellegét
szigorúan a NATO keretei határozzák meg. Ennek ellenére Franciaor-
szágnak reális világpolitikai pozíciói vannak, amelyek látszólag
érintetlenek és globális szinten legalábbis kiegyensúlyozzák az
európai német előretörést. Brzezinski, aki egyre kritikusabban
szemléli az USA külpolitikáját egy tavaly decemberben adott
interjújában félreérthetetlenül céloz arra, hogy az USA
Európában egy teljes évtizedet vesztegetett el (itt nyilvánvalóan
a keleti bővítés körüli problémákra gondol), miközben
pozíciója Oroszországgal szemben meggyengült, így az –
egyébként indokolható – európai politikai és gazdasági
„visszavonulás” nem kívánatos felhangokat kap. Vagyis: egyelőre
kénytelen passzívan tudomásul venni, hogy Európa politikai
irányítása egy olyan dominancia befolyása alá kerül, amelynek
érdeke Oroszország minél intenzívebb és hangsúlyosabb bevonása
az európai erőtérbe. Brzezinski úgy látja, hogy az USA nemzetközi
politikája egyre inkább diszharmóniába kerül a reális
folyamatokkal, ezért fölvetette: itt az ideje annak, hogy az
Egyesült Államok felülvizsgálja egész külpolitikai rendszerét
és új nemzetközi stratégiát dolgozzon ki.

Soros az unió összeomlásától tart

Korántsem lehet azt állítani, hogy a Merkel–Sarkozy akció
egységesen pozitív fogadtatásra talált a világban. Elsőként és
nagyon határozottan Soros György illette kemény kritikával a német
kancellárt és kifejtette, hogy a határozottsága és az aktivitása
példamutató, de az általa kijelölt irány nemcsak hogy rossz, de
előbb-utóbb Európa teljes szétesését fogja eredményezni. Soros
nem csinál titkot abból, hogy amennyiben nem sikerül megfékezni a
krízist, a pénzügyi válság megrengeti az északi régió államait
is, ami ellenőrizhetetlen pénzügyi és politikai anarchiába
taszítja az egész földrészt. Soros kritikájának legfontosabb
eleme látszólag a társadalmi szolidaritás talajáról fogalmazódik
meg, ugyanis állítása szerint a Merkel által diktált
megszorítások a déli államok gazdasági teljesítményének
drasztikus visszaeséséhez, a fogyasztás csökkenéséhez,
végsősoron társadalmi ellentétek kirobbanásához vezetnek, amelyek
aláássák a politikai stabilitást. Soros ebből kiindulva követeli,
hogy Németország tegye lehetővé bizonyos új hitelkonstrukciók
bevonását a pénzügyi reorganizációs rendszerekbe. Figyelemre
méltó, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériumának egy
friss elemzése hasonló aggodalmakat fogalmaz meg, ami azt jelzi, hogy  már az első ütemben ütközésre kerülhet sor az európai német 
és a globális amerikai megközelítés között.

Minden jel arra mutat, hogy az USA a krízis jelenlegi szakaszában
Európa irányában a politikai stabilitás kritériumának ad
prioritást, és nem kíván közvetlenül beavatkozni az egyes
országokat közvetlenül érintő pénzügyi műveletekbe. A globális
pénzhatalom azonban – annak ellenére, hogy számít az
elkerülhetetlen részleges amerikai politikai visszavonulásra –
mindenáron folytatni akarja az európai országok
kizsákmányolását, és nem kívánja enyhíteni a pénzszivattyúk
szorítását. Jelenleg felmérhetetlen mennyiségű pénz áramlik az
amerikai hadiiparba, és semmi jele annak, hogy ez a helyzet a
közeljövőben változik.

Merkel azonban nem egyetlen kottából akarja vezényelni az európai
műveleteket. A világ vezető hatalmai hónapok óta elemzik azt a
helyzetet, ami egy pesszimistán alakuló európai tendencia esetén
bekövetkezhet. Amit Soros jósol, nem a megalapozatlan fantasztikumok
birodalmába tartozik, hiszen a megoldatlan problémák egész hegyét
maga előtt toló Európa hatalmasat bukhat egy rosszul kezelt
pénzügyi krízis következményeként. Ezt egyébként maga Merkel is
hangsúlyozza. Ez a dilemma az egész Európai Unió
alapfilozófiáját érinti és felszínre hozza, hogy a nemzetek
fölé növő „európai kormányzás” valóban képes a teljes
összeomlásba és egy új háborúba taszítani a földrész
államait. Ennek veszélyére már közel egy évszázaddal ezelőtt
Lenin hívta fel a figyelmet, amikor mélyreható vizsgálat alá vette
a nemzetek fölött álló Európai Egyesült Államok problémáit.
Híres állásfoglalása ismert a világ előtt: a Szovjetunió igent
mondott a szabad nemzetek Európájára és nemet a globális tőke
hatalma alá vont Európai Egyesült Államokra.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat az amerikai kritikákat,
amelyek az egész amerikai Európa-stratégia biztonságát,
mindenekelőtt az Oroszországgal szembeni elégséges
erődemonstráció stabilitását látják veszélyeztetve az Európai
Unió egyre zavarosabb belső viszonyai miatt. Ezek a kritikák arra a
már korábban is megfogalmazott teóriára épülnek, amely szerint az
önálló Európa valójában nem más, mint politikai fikció, mivel
Európának csak statisztikai értelemben van ereje, saját politikai
arculata nincs, de ha lenne is, nincs valóságos (katonai) ereje
saját érdekeinek érvényesítéséhez. Az európai konstrukció
tetején billegő kormányzati vízfej semmi másra nem alkalmas, mint
arra, hogy adminisztrációs tengerekbe fojtsa a fellépő
problémákat, véget nem érő és teljesen eredménytelen vitákkal
vezesse le a jelentkező belső feszültségeket. Az Európai Unió
egyetlen tényleges ereje a NATO, ami viszont egyértelműen az USA
irányítása alatt áll. Ezen az alapon tartják veszélyesnek az
európai ügyek átadását akár Németországnak, akár más európai
hatalomnak, hiszen az unió adminisztrációs képessége adott esetben
nem helyettesítheti a szükségessé váló katonai fellépést.
Márpedig az USA jelenlegi világstratégiája egyértelműen
legalizálja az amerikai érdekek védelmében történő katonai
fellépéseket.

Soros nem kis részben ugyanezen a bázison látja kockázatosnak a
jövőt, amely a végsőkig kiélezheti bizonyos európai államok
között az ellentéteket. Az elmúlt hetekben bizonyos források
szerint titkos konzultációkra került sor az USA, Anglia,
Németország, Franciao-rszág, illetve Oroszország és Kína magas
rangú diplomatái között az európai válságkezelés
kérdéséről, mindenekelőtt a legrosszabb forgatókönyv
érvényesülése esetén bekövetkező helyzetről. A hírek szerint
Oroszország és Kína egyaránt leszögezte, hogy nem áll érdekében
az unió összeomlása, és a krízishelyzet további európai
terjedése. Megállapodás született arról, hogy mind Oroszország,
mind pedig Kína jelentős összegekkel segíti az európai válság
rendezését.



Stratégiai ütközések Európában


A német dominancia alá kerülő Európa előbb-utóbb olyan
kérdéseket hoz felszínre, melyek igencsak kényes pozícióba
szorítják a világ vezető hatalmait. Biztosra vehető, hogy
Oroszország és Kína sajátos szerepvállalása az unióban csak idő
kérdése, az ide vezető utakat már kikövezték. Ez egyrészt
bizonyos értelemben segítheti az európai konszolidációt,
mindenekelőtt a legproblematikusabb déli területeken, egyúttal
azonban fölveti annak valószínűségét, hogy Kína új és nem
gyönge pozíciókhoz jut az európai gazdaságban. Más természetű
az a perspektíva, ami Oroszország befolyásának
föltartóztathatatlan erősödésével jár. A Moszkva–Berlin
tengelynek ma is kényes pontja Ukrajna kérdése, aminek kapcsán igen könnyen számottevő feszültségek keletkezhetnek az Európai Unió és az Egyesült Államok között. Érdekes módon ebben a tekintetben Németország fogja kijátszani a francia gyökerű föderatív 
megközelítés aduját, ami bonyodalmakhoz vezethet a transzatlanti
kapcsolatokban. Arról van ugyanis szó, hogy már most látható, hogy
Oroszország pontosan érzékeli az Európai Unió bizonytalanságait a
keleti bővítések által előállt helyzet kezelésében és –
részben ezt kihasználva – magasabb sebességre kapcsolt a
Belorussziával és Kazahsztánnal előkészített Eurázsiai Unió
megalakításában. Nincs kétség afelől, hogy Ukrajna potenciálisan
értékes és fontos tagja lehet ennek a szövetségnek, és várható,
hogy a közeljövőben valamilyen formában fölmerül Kijev (sőt
akár Moldova) integrációjának kérdése is, aminek politikai
vetülete súlyos bonyodalmakat jelez mind az Európai Unió, mind a
NATO szempontjából. A közelmúltban Hu Jintao kínai elnök
látogatást tett Ukrajnában (Oroszország és Kazahsztán mellett),
és mindkét fél stratégiai fontosságúnak nevezte a kétoldalú
kapcsolatok fejlesztését. De ezen túlmenően nem lehet szem elől
téveszteni azt, hogy az orosz külpolitika nem adja fel a pánszláv
orientáció eszméjét, amit a szláv országokkal történő
kétoldalú kapcsolatok új szintre emelését vetíti előre. E
tekintetben Szlovákia az egyik fő célországa az eurázsiai tömb
európai aktivitásának. Pozsony, Moszkva és Peking jelenleg is több
nagy volumenű közös projekt megvalósításának lehetőségeit
vizsgálja. A Szerbiával ápolt orosz viszony politikai felhangjait
legalábbis kiemeli, hogy a balkáni államok a legutóbbi időszakban
látványosan fejlesztik katonai kapcsolataikat Kínával. A román
nemzetvédelmi miniszter Pekingben tartózkodott a Kínai Kommunista
Párt kongresszusa idején, és táviratban köszöntötte a
kongresszust, ami éppenséggel nem megszokott gesztus a NATO-államok  részéről. A kínai központi katonai tanács elnökének belgrádi 
látogatása, illetve a szerb védelmi miniszter pekingi tárgyalásai
egyaránt komoly konzultációkat valószínűsítenek Kína és
Szerbia vonatkozásában. A magas rangú kínai katonai delegáció
Bulgáriában haditengerészeti bázisokat látogatott meg és
megállapodás jött létre Kína és Bulgária haditengerészeti
együttműködéséről. A NATO belgrádi csúcsértekezlete és az azt
kísérő nyugati kommentárok egyértelművé teszik, hogy Szerbiának
megkülönböztetett jelentősége van/lenne az európai NATO-
stratégiában. Ezt a reménykedést a jelek szerint nem árnyékolta
be, hogy a tanácskozás ideje alatt a belgrádi fiatalok folyamatos
tüntetéseken adtak új értelmezést a NATO nevének (Észak-Atlanti
Terror Szervezet).



Az igazi probléma kétségtelenül az, hogy Európa katonai vonalon
egyetlen olyan önálló lépést sem tehet, ami abban a pillanatban ne
robbantana ki globális fegyveres konfliktust. Az európai haderő –
bár létezik egy-két, inkább egyfajta kirakatnak szánt, a NATO-tól
látszólag független „európai” hadosztály bizonyos államok
együttműködése keretében – gyakorlatilag alkalmatlan az európai
érdekek önálló védelmére. Ez komoly problémát jelent, hiszen a
közeljövőben több európai országnak súlyos biztonsági
konfliktusokkal kell szembenéznie, nemcsak a nemzetközi terrorizmus,
hanem a beláthatatlan méretű és erőszakos bevándorlás, a
vallási és etnikai szegregáció és nem utolsósorban a tömeges
elszegényedés miatt. Az a helyzet sem tartható fenn az idők
végtelenségéig, hogy miközben a legnagyobb európai államoknak
eminens érdeke a kiegyensúlyozott és prosperáló viszony
kialakítása Oroszországgal, a NATO-csapatok keretében tevőlegesen
részt vesznek olyan hadműveletekben, amely közvetlenül érintik
Oroszország biztonságát, és felvetik az orosz katonai
válaszlépések lehetőségét. Ez az érdekütközés már jelenleg
is létezik és Moszkva jelezte, hogy a kooperáció és a diplomáciai
gesztusok nem ellensúlyozzák az Oroszország katonai beszorítására
törekvő észak-atlanti hadműveletek fenyegetését. Ne legyen
kétsége senkinek a tekintetben, hogy az orosz fegyveres erők
elrettentő csapásokkal képesek válaszolni minden potenciális
támadásra – jelentette ki nemrég Medvegyev.


Vissza a geopolitikához!



Az elmúlt hónapok folyamán az EU-ban szinte csak olyan események
zajlanak, amelyeket mindössze vékony és gyönge határvonal választ
el a súlyos konfliktusok kirobbanásától. Már önmagában az a
tény is figyelemre méltó, hogy Anglia szótlanul és passzívan
szemléli, hogy Németország és Franciaország foglalja el az egykori
– brit részvétellel létrejött – vezető triumvirátus
pozícióját. Több megfigyelő szerint Nagy-Britanniának a jelenlegi
helyzetben is megfelel a viszonylagos európai elszigeteltség (a
történelmi „splendid isolation”), mivel az USA első számú
szövetségeseként minden tekintetben módjában áll megkerülni az
európai intézményeket saját hatalmi politikájának
érvényesítése érdekében. Mindemellett azonban nyilvánvaló, hogy
a három nagy európai állam között több nézetütközés áll fenn
a globális világrend berendezkedését illetően. Anglia  fellépésének határozottságát erősíti a szoros politikai kötődés az USA nemzetközi aktivitásához és az a rendkívül erős amerikai fegyveres stratégiai katonai potenciál, amely a brit szigeteken lévő támaszpontokon állomásozik. Kétségtelen, hogy Anglia sokkal inkább a katonai akciókon keresztül érvényesített amerikai külpolitikához áll közelebb, mint a diplomáciai eszközök, a bonyolult tárgyalások és véget nem érő egyeztetések módszerével operáló Európai Unió.

Brzezinski „Stratégiai Vízió” (Strategic Vision) című,
rövidesen megjelenő nagy tanulmánya kiemeli, hogy a fejlődő világ
válsága és Oroszország megerősödése (amit a „Szovjetunió
reinkarnációjának” nevez) mélyreható befolyást gyakorolnak az
USA jövőbeni politikájára. A nagy amerikai stratéga a
legjelentősebb globális folyamatnak az általa „második
vonalbeli” országok közül Japán, India, Brazília
megerősödését, illetve az Egyesült Államok és Oroszország
jövője előtt álló kérdőjeleket tekinti. Brzezinski nyíltan a
globális hatalom hanyatlásáról beszél, és a korábbinál is
nagyobb hangsúllyal áll ki amellett, hogy az európai stabilitás
elválaszthatatlan az Oroszországgal való stratégiai
megállapodástól. (Lásd: Leleplező, 2011/1.) A világfolyamatok
legnagyobb kockázata az, hogy a demokráciák egyelőre nem találták
meg a megerősített nemzetbiztonság szavatolásának módszerét, ami
pedig alapvető követelménye lenne az új világ berendezkedésének.
A jelenlegi helyzet már most eléri a legmagasabb háborús
kockázatok szintjét, és olyan konfliktusok alakulnak ki
világszerte, amelyek bármelyike gyújtópontja lehet egy új
világháborúnak.

Brzezinski ugyan tételesen nem mondja ki, de felfogása egyértelműen
mutatja, hogy az Oroszország katonai beszorítását célzó amerikai
katonai stratégia kudarca minden tekintetben új megközelítések
kidolgozását követeli az Egyesült Államoktól. Ennek az új
stratégiai vonalnak szerves része az európai szerepvállalás és
katonai jelenlét átalakítása. Ezzel kapcsolatban egyre
kategorikusabb és egyre vészjóslóbb prognózisok kerülnek ki a
világ nagy stratégiai tervező központjaiból. Az a tény, hogy az
Egyesült Államok olajszükségletének már ma is legfeljebb 50
százalékát képes saját forrásaiból biztosítani, azt jelenti,
hogy az USA legkésőbb 2020-ban drámai helyzet elé kerül,
amennyiben nem sikerül rátennie a kezét a Föld legjelentősebb
energiaforrásaira. E probléma megoldása – a most látható
perspektívák alapján – csak nemzetközi méretű és rendkívül
kockázatos háborúkon keresztül lehetséges. Alapvető kérdés,
hogy az európai NATO-szövetségesek számára hol a határa az
amerikai érdekekért vállalt fegyveres részvételnek. Az ugyanis
teljesen egyértelmű, hogy minden látszat és politikai manőver
ellenére az európai államok politikája nem mondott le végleg a
nemzeti fejlődés perspektívájáról, ami akár oda is vezethet,
hogy az USA európai szerepének gyengülése az Európai Unió
jelenlegi szerkezetének villámgyors összeomlását vonja maga után.
Ez ma még teljesen beláthatatlan politikai változások sorozatát
indíthatja be Európában. Brzezinski kiemeli, hogy a
bizonytalanságból fakadó óriási kockázatok mérséklése
Európában csak az oroszokkal kialakított új geopolitikai
stratégiai együttműködés alapján lehetséges.

A jelek szerint Oroszország nem fél az európai változásoktól.
Moszkva magabiztos abban a tekintetben, hogy Európa saját érdekei
miatt nem törekszik olyan fordulatra, ami tovább mélyítené az EU
és Oroszország közötti árkokat. A fő kérdés pillanatnyilag az,
hogy az erős amerikai presszió, ami a rakétapajzs telepítésével
kapcsolatban érvényesül, mennyire fékezi le az Európa–
Oroszország kapcsolatrendszer fejlődését.



Az orosz diplomácia ezekben a hetekben óriási aktivitást fejt ki
annak érdekében, hogy az európai államok és Moszkva viszonyai ne a
konfliktusok, hanem a kooperáció irányába fejlődjenek. Az európai
politika rettegve várja az amerikai „kivonulás” kezdetét, ami a
politikai átrendeződések sorozatát indíthatja el a földrészen.
Bár az USA egészen egyszerűen tagadja ezt az összefüggést, és
nem is emeli be az európai politikusokkal folytatott tárgyalásainak
témakörébe, figyelemre méltóak azok a hírszerzői információk,
amelyek a kínai alelnök, Kszi Jinping (a „trónörökös”) idén
februári amerikai látogatásáról szivárogtak ki.


Csomagol az amerikai és az izraeli tőke?

A kínai alelnök amerikai látogatása legalábbis különösnek
mondható. Programját az USA-ban és Kínában is nagy
sajtónyilvánosság követte, és a tudósítások szerint a
kétoldalú kapcsolatok, illetve a világgazdasági helyzet állt a
tárgyalások középpontjában, megkülönböztetett fontosságot
tulajdonítva természetesen a pénzügyi krízisnek. Kína már az
eddigiekben is többször kinyilvánította, hogy intézkedések
széles skálájával kész kivenni részét a válság
megoldásából. Mindemellett Peking a Sanghaji Egyezmény keretében
gazdasági kapcsolatainak egy részében áttért az egyezményes,
rubel elszámolásra, amelyet az utóbbi hetekben kiterjesztett az
Iránnal folytatott együttműködésre is. E témák mellett a sajtó
igen nagy nyilvánosságot biztosított annak, hogy Kszi Jinping
személyében egy olyan kínai politikust üdvözölhetett Amerika, aki
ismeri, érti és rendkívül nagyra becsüli a hagyományos amerikai
gazdálkodás erényeit, ráadásul elkötelezett híve az amerikai–
kínai gazdasági kapcsolatok elmélyítésének. Kszi Jinping 28
évvel ezelőtt a kínai Hebei tartomány tisztviselőjeként tett
tanulmányutat az USA-ban és az Iowa-állambeli Muscatine-ben
ismerkedett meg az igazi amerikai farmergazdáolkodással, ami –
szavai szerint – mély benyomást tett rá. Mindez ma már csak a
múlt emléke. Kszi Jinping pályafutása során soha nem feledkezett
meg Muscatine-ról. Hebei és Iowa immáron két évtizede
testvérállamok, az Iowából Hebeibe irányuló szállítások
értéke az elmúlt évben megközelítette a 700 millió dollárt. A
minden területen fejlődő kapcsolatok ellenére sem hitték azonban
Muscatine lakói, hogy az egykori szerény és lelkes kínai
fiatalember a világ legnagyobb gazdasági hatalmának alelnökeként
visszatér hozzájuk. Kszi Jinping ugyanis ragaszkodott a város
meglátogatásához, és az Obama elnökkel folytatott első
tárgyalását követően be is kopogtatott egykori szállásadóihoz.
Muscatine ezzel fölkerült a világpolitika színpadára, és az
újságokat ellepték a kedves, családias hangulatú találkozókról
a kínai alelnökről szóló visszaemlékezésekről szóló hírek. E
két vezető sajtótéma mellett azonban a látogatásnak volt egy nem
nyilvánosságra került vonatkozása is, ez pedig a kínai és az
amerikai álláspont egyeztetése az európai problémákkal
kapcsolatban. A rendkívül érzékeny témáról Obama és Kszi
Jinping négyszemközti megbeszélést tartott, amelyen állítólag
megegyeztek abban, hogy mindkét nagyhatalom tart attól, hogy a
közvetlen amerikai befolyás gyengülése veszélyes folyamatok
beindulásával fenyeget az Európai Unión belül. Nyilván-való,
hogy a közeljövőben a már meglévő és egyelőre nem csillapodó
pénzügyi krízis mellett egy sor újabb válsághullám érheti el
Európát, amely recesszióhoz, a társadalmi feszültségek drámai
kiéleződéséhez, politikai változásokhoz vezethet. Egyelőre
pontos prognózisok nincsenek, de ijesztő találgatások annál
inkább arról, hogy a várhatóan növekvő migrációs hullám
hátán Európába benyomuló szélsőséges iszlám szervezetek minden
bizonnyal közvetlen veszélyt jelentenek az európai országok
biztonságára és stabilitására. Orosz információk szerint Európa
rövidesen képtelen lesz ellenőrizni és politikailag kezelni az
amerikai háborúk következtében elszabaduló szélsőséges
irányzatok tevékenységét. Az orosz hírszerzésnek vannak adatai
arról, hogy a legutóbbi időszak folyamán Nyugat-Európában
történt szélsőséges, antiszemita megnyilvánulások és a zsidók
ellen elkövetett merényletek mögött az Európában berendezkedni
készülő iszlám terrorszervezetek állnak, amelyek gyorsan
kapcsolatot találnak a helyi antiszemita erőkkel. Összességében a
jelenlegi helyzet rendkívül bonyolult és nagy veszélyeket rejt
magában. Vitán felüláll, hogy ha megkezdődne az amerikai,
ráadásul az izraeli tőke kivonulása Európából, azonnali
következményként munkahelyek milliói szűnnének meg, és az
európai gazdaság jelentős része teljesen megbénulna. A CIA joggal
tart attól, hogy a szélsőséges iszlám szervezetek mögött álló
hatalmas pénzek révén félelmetes politikai átrendeződés indulna
meg Európá-ban. Ez az alapja annak, hogy az USA hónapok óta titkos  konzultációkat folytat Kínával és Oroszországgal a helyzetről. 
Henry Kissinger professzor, a politikai stratégák koronázatlan
királya, aki mostanában csak a legritkább esetben mozdul ki
luxuspalotájából, néhány hete váratlanul Moszkvában tűnt fel,
ahol – mint kiderült – megbeszéléseket folytatott Putyinnal és
Medvegyevvel. Feltűnésénél csak az okozott nagyobb meglepetést,
hogy a kíváncsiskodó újságírókkal mosolyogva közölte, hogy az
utóbbi időszakban legalább tíz személyes találkozóra került sor
közte és Putyin között. A három nagyhatalom közösen keresi a
megoldást a közelgő nagy európai válságra. Oroszország és Kína
egyaránt kinyilvánította, hogy nem érdekelt egy európai gazdasági
összeomlásban, ezért feltételezhető, hogy óriási összegek
beforgatásával fogják enyhíteni a várható amerikai
tőkekivonásokat. A feltételezések szerint Kszi Jinping és Obama
között létrejött az erre vonatkozó titkos megállapodás, míg az
orosz–amerikai egyeztetések egyelőre nem zárultak le. Európa
óriási kihívások előtt áll, és jelenleg nem úgy tűnik, hogy
felkészülten várja a nagy megpróbáltatásokat. Nagyon rossz jel,
hogy az amerikai és az izraeli tőke a Távol-Kelet felé veszi az
irányt. Senki nem tudja megmondani, mi várható, ha Európa magára
marad. Egy biztos: a történelem folytatódik.

A LELEPLEZŐ KÖNYVÚJSÁGOT KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL, VAGY RENDELJE MEG AZ ALÁBBI ERLÉRHETŐSÉGEN, A LEGÚJABB SZÁMTÓL AZ ELSŐ PÉLDÁNYOKIG:

SZLIMÁK HAJNALKA TEL: +36 20 221 95 77

Mail: hajnalka.szlimak@gmail.com

Ára: 1490 Ft + POSTAKÖLTSÉG

2009 számok és a régebbiek AKCIÓS ÁRON, 1050 Ft + POSTAKÖLTSÉG, csak internetes rendelés esetén.

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 8
Tegnapi: 202
Heti: 1 647
Havi: 7 388
Össz.: 1 019 347

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: EURÓPA ÁTJÁTSZÁSA ÁZSIÁNAK - Virág András
LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT - © 2008 - 2017 - leleplezo.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »